A héten Frankfurter BuchMesse. Holnap indulok, de ezúttal izgulok.
Pedig szeretek utazni. A repülőterek sajátos hangulata, a várakozás pillanata, az érkezés öröme, mindig új fejezet.
Ezt az utat korábban nem mertem volna vállalni. Eszembe jutnak erről azok a lehetőségek, amelyeket korábban elszalasztottam. Nem volt alattam védőháló, ezért mindig túlbiztosítottam magamat. Közben néha pont az élet mellett mentem el.
14 évesen irodalomtanár akartam lenni. Imádtam a tanárnőmet, fiatal, lelkes, inspiráló. De féltem, hogy nem fogok megélni belőle.
Később jogra szerettem volna menni. Elvégeztem az előkészítőt is, de az utolsó pillanatban nem mertem beadni a jelentkezést. Attól féltem, hogy a szüleim nem fogják tudni finanszírozni.
Inkább közgazdász lettem.
És a legfájóbb: az első diplomamunkámat a vizsgabizottság pályázatra javasolta. Nem küldtem el, mert azt hittem, mindenki olyat ír.
Tizenöt évvel később egy iratrendezés közben újra a kezembe került. Leültem a szőnyegre és csak néztem. Tényleg kiváló volt. A fejemet a falba tudtam volna verni.
A mintázat egyértelmű. A félelem mindig ugyanazt suttogta: „Nem vagy elég jó. Mi lesz, ha nem sikerül?”
Most viszont megjelent egy új érzés, a bizakodás, hogy a félelem mellett is lehet cselekedni.
Ezért most nekem a Frankfurti Könyvvásár az elszalasztott lehetőségek iránti tisztelgés és az első lépés afelé, hogy megmutassam: a hang hidat képez kultúrák, történetek és emberek között is.
Lehet, hogy 20 évvel ezelőtt még nem voltam kész. De most igen. És ez számít.
Fotó: Saját.
A kép előterében látható borítékon a (Tisztelt Címhez rajzolt) kovi ubi utalás a gimis becenevemre.