Spontán narrációra készültem a Tisza-tónál, amikor a csend váratlanul magával ragadott. Elindítottam a felvételt, de nem a tervezett szavak hagyták el az ajkaimat, csak annyit tudtam mondani: „Hallgassátok csak a csendet.”
Ott ültem a csónakban, a nád tükröződött a vízen, és olyan mély volt a csend, hogy ösztönösen nem akartam megtörni földrajzi vagy madártani információkkal. Inkább hagytam, hogy a gondolataim szabadon áramoljanak.
Rájöttem, hogy a legjobb gondolataim mindig akkor születnek, amikor megállok, megfigyelem és meghallom a csend hangját. A csend és a hang olyanok, mint a jin és jang; kiegészítik és erősítik egymást.
Ha odafigyelünk, a csendben meghallhatjuk a belső hangunkat és a legmélyebb gondolatainkat.
A csend nem csupán a (külső) hangok hiánya, hanem az életünk aktív tanítója és formálója. Ha megengedjük magunknak, hogy meghalljuk ezt a tanítást, új erővel és tisztánlátással, önazonosan folytathatjuk utunkat.