Beszélgetés Polyák Gábor médiajogásszal a kritikus gondolkodásról az algoritmusok korában
Kézzel írni mindig más
A beszélgetésünk elején elővettem a tárgyalási naplómat, jelezve, hogy kézzel is jegyzetelek (a hangfelvétel mellett), mert más a megértésem. Kérdésemre, hogy a mai hallgatók hogy vannak ezzel, Gábor elmondta, hogy már egyáltalán nem jegyzetelnek, megszokták a Powerpointot. Pedig egyrészt a figyelem fenntartása miatt is fontos lenne, másrészt más megértést ad, ha saját magadnak emelsz ki gondolatokat. Egyetértettünk abban, hogy a kézzel jegyzetelés során az ember máshogy szintetizálja a gondolatokat és az összefüggéseket.
Behoztam példának a papíralapú térképek világát is. Nagyon szerettem, ezekkel könnyen el tudtam helyezni magamat akár az adott városon vagy országon belül. Régen hiába jártál először valahol, egy papíralapú térképpel nagyon gyorsan kialakult benned egyfajta mentális térkép arról, hogy hol vagy. Ez a fajta tájékozódási élmény ma háttérbe szorul. A GPS-es útvonaltervezés és a belezoomolt navigáció megjelenésével már nehezebben helyezi el magát az ember. Gábor megjegyezte, hogy aki korábban rosszul tájékozódott – mint például ő –, annak a mai navigáció óriási könnyebbséget jelent. Ezt is figyelembe véve összességében mégis veszteséget jelent, hogy kevésbé alakul ki bennünk ez a mentális térkép.
Nincs olyan, hogy felhasználó
A felhasználó felelősségére visszatérve Gábor egy kijelentéssel folytatta:
„Nincs olyan, hogy a felhasználó.” Nagyon más felkészültséggel és eltérő csomaggal érkezünk. Ha abból indulunk ki, hogy ugyanazt várjuk el minden felhasználótól, azzal tovább egyengetjük, sőt növeljük, a meglévő társadalmi hátrányokat. Mert aki olyan közegből jön, ahol a szülei, a tanárai, a kortársai tisztában voltak a digitális veszélyekkel, jobb eséllyel fogja felismerni, ha visszaélnek a személyes adataival vagy AI-videókkal manipulálják. Míg az a gyerek, aki – a saját akaratán és döntésén kívül – máshová született, ezeket a digitális hátrányokat is azonnal elszenvedi.
Nyilván a felhasználónak is meg kell tennie, amit meg tud tenni. A másik kérdés viszont az, hogy mi mindent várunk el egy átlagembertől. Legyen környezettudatos, pénzügyileg tudatos, tudja, hová fektesse a megtakarítását, táplálkozzon egészségesen, sportoljon. Egy olyan fokú folyamatos jelenlétet várunk el a saját életükben, ami irreális.
A kritikus gondolkodást is tanulni kell
„Az is kontextushoz tartozik, hogy milyen iskolába jut el valaki. Ez ma Magyarországon önmagában is súlyosan szelektáló tényező. Teljesen igazságtalan, hogy egy budapesti vagy egy megyei jogú városból származó fiatal egyszerűen már az iskola miatt is sokkal jobb esélyeket kap arra, hogy értse a manipulációt és a saját lehetőségeit, mint egy rosszabb iskolába járó társa.”
Innen jutottunk el az oktatás szerepéhez. Ha érdemben oktatnának társadalomtudományt a közoktatásban, ez a kérdés akár a médiaoktatás része is lehetne. Ennek hiányában a feladatunk az, hogy a gyerekek a lehető legkorábban megértsék:
„az adataiknak és a figyelmüknek értéke van, és ez az érték valakinek folyamatosan befolyást vagy pénzt termel.”
Véleményem szerint izgalmas kérdés, hogy a platform- és szabályozói felelősség mellett hogyan lehetne erősíteni magát a felhasználói kompetenciát, a tudatosságot és a jó mintákat? Mit lehet tenni a gyakorlatban ennek érdekében akár gyereket, akár felnőttet értünk a felhasználó alatt? Gábor szavait szó szerint idézem:
„Ha a szülők az asztalnál nem nyomkodják a telefont, az már egy fontos minta. Bár nagyon hasznos eszköz a mobil az oktatásban, én nagy híve vagyok az élő, csoportos feladatoknak, a flip-chart táblának, a filceknek, a céduláknak. Meg kell mutatni a fiataloknak, hogy vannak alternatív megoldások, amik ráadásul közelebb is hozzák őket egymáshoz. A lehető legfiatalabb korban el kell magyarázni, milyen üzleti modellek mozgatják a média- és IT-ipart, és ebben hol a helye a fogyasztónak. El kell magyarázni, hogyan kötik magukhoz a platformok, az appok, az eszközök a felhasználókat, ennek mi a pszichológiai háttere. Ha már a felhasználók nagytöbbsége tisztában van azzal, hogy sebezhető, manipulálható, függővé tehető, akkor tudatosabb döntéseket hozhat. De persze az sem cél, hogy elriasszuk a fiatalokat a digitális világtól, mert végül úgyis be kell lakniuk. A tanárok, a szülők, a civil szervezetek sokat segíthetnek, hogy komfortos legyen ez a digitális világ.”
Gábor szerint generációnként más a feladat. Az idősebbeket sokszor arra kell megtanítani, hogy ne higgyenek el mindent, amit a képernyőn látnak. A fiatalabbakat viszont arra, hogy bizonyos dolgoknak igenis lehet hinni. A bizalom nem elveszítendő, hanem tanulható és szükség esetén újraépíthető.
A szabályozás önmagában nem elég
Egy olyan időszakban beszélünk erről, amikor nyilván a jogalkotónak sincs könnyű dolga. Nem tudja egyértelműen, mit és hogyan szabályozzon. Ez társadalmi probléma, nem egyéni, és ebből nem lehet kihagyni az érintett vállalatokat sem, amelyeknek rövid távon üzleti érdekeik is szólhatnak a beavatkozás ellen. Hosszú távon azonban ezeknek a cégeknek sem jó, ha egy manipulálható társadalomban működnek.
Az AI nem fog helyetted gondolkodni
A beszélgetés egy pontján a mesterséges intelligenciára terelődött a szó. Ahogy Gábor fogalmazott:
„A magyar oktatási rendszer még mindig egy nyomjuk a gázt típusú rendszer. Nincs hová sietni. Senki nem lesz gyorsabb az AI-nál. Viszont az AI soha nem fog kreatívan gondolkodni, soha nem fog megérteni, de mindig gyorsabban fogja tudni, hogy mi a következő helyes token.”
Nyilván a többségünk használja az AI-t, ami egyébként zseniális. Ötletelj vele, brainstormingolj vele, de ne hagyd, hogy helyetted gondolkodjon. Az már önmagában fontos készség, ha jól tudsz kérdezni. De nem csak az a kérdés, hogy jól kérdezel-e, hanem az is, hogy amikor megkapod a választ, észreveszed-e, ha téved. Vagy amikor néhány nap vagy hét múlva visszatérsz ugyanahhoz a témához, felismered-e, ha az AI már nem ott folytatja a gondolatmenetet, ahol korábban abbahagytátok. Nem szabad teljes egészében rá hagyatkozni.
A felelősség kérdését egy másik példán keresztül is körbejártuk: mi történik, ha egy AI-alapú fintech-szolgáltatás hibázik, és emiatt anyagi kár éri a felhasználót? A felhasználó nem a fejlesztővel áll szerződéses kapcsolatban, hanem a szolgáltatóval. A szolgáltató felelőssége, hogyan rendezi ezt a kérdést a fejlesztővel a háttérben. Csakhogy a kár a felhasználót éri. Nem mindegy, hogy kivel szerződik. És mindezt megelőzően előbb végig kellene olvasnia egy harmincöt oldalas, nyolcas betűmérettel írt szerződést olyan nyelven, amelyet sokszor magyarul sem ért.
A beszélgetés végén visszakanyarodtunk a médiaszabályozás kérdéséhez. Megkérdeztem Gábort, hogy ha egy ideális világban létrejönne a tökéletes szabályozás, vajon automatikusan kritikusabban gondolkodnának-e az emberek. Gábor szerint természetesen nem. A helyzet két tényezős.
Egyfelől nem akarunk olyan társadalmat, ahol mindenki teljesen az államra támaszkodva mond le a saját döntéseiről. Másfelől olyan világot sem szeretnénk, ahol mindenki állandó szorongásban él attól félve, hogy egyetlen rossz döntése mindent elvehet tőle. Ahogy összefoglalta: „Nincs olyan szabályozás, ami felmentene a gondolkodás súlyos terhe alól.”
Ne azonnal, ne zsigerből
Arra a kérdésemre, hogy mi az az egyetlen szokás, amit érdemes kialakítani, mielőtt egy hírt vagy bejegyzést továbbosztunk, Gábor nagyon egyszerű választ adott:
„Ne azonnal. Ne zsigerből. Ne indulatból.”
Azt javasolja, hogy mielőtt kommentelünk, lájkolunk, dühös fejecskével reagálunk vagy megosztunk valamit, lépjünk egyet hátra, és számoljunk el ötig. Lehet, hogy rájövünk, nem is olyan fontos hozzászólni, és nem is szeretnénk részt venni egy hülyeség terjesztésében. A közösségi média arra ösztönöz bennünket, hogy azonnal reagáljunk, pedig az agyunk nem arra van kitalálva, hogy ilyen kérdésekben automatikus döntéseket hozzon. Talán a legegyszerűbb szabály az, hogy ne kommenteljünk, ne lájkoljunk és ne osszunk meg olyat, amit nem olvastunk el. Hiszen milyen gyakran fordul elő, hogy az emberek már a cím alapján véleményt formálnak.
Arra a kérdésemre, hogyan tud a felhasználó helyes döntést hozni a hitelesség kérdésében, Gábor egy félmosollyal csak ennyit mondott: „Ha hiteles információt akarsz, ne a szomszéd nénitől szerezd be.” A szomszéd néni ugyanis a saját világképébe beépített félinformációkból rak össze egy kerek történetet.
A nagy médiumoknál is előfordulnak hibák, sőt néha szándékos torzítások is, de annak az esélye, hogy valaki tudatosan félre akar vezetni, mégis lényegesen kisebb. Ez a gondolat végül visszavezetett az újságírás szerepéhez is. Ma már bárkinek lehet podcastja vagy YouTube-csatornája, de az információk valóságtartalmának ellenőrzését jóval kevesebben vállalják. Ez nemcsak a felhasználók dilemmája. A tartalomkészítőknek is egyre nehezebb megmutatniuk, miben más az ő munkájuk, amikor mindenki ugyanarról a rajtvonalról indulhat el egy podcasttal vagy egy YouTube-csatornával.
Az egyén és a társadalom közös felelőssége
A beszélgetést azzal zártuk, hogy a kritikus gondolkodás ugyan egyéni képesség, de szükség van hozzá egy olyan társadalmi környezetre is, amelyben működhet. Hiszünk az egyénben, de abban is, hogy azért élünk társadalomban, hogy egymást is megvédjük. A társadalom és az egyén felelőssége nem egymás helyett, hanem egymással együtt értelmezhető. Hiába vagyok én magam kritikus gondolkodó, ha nem véd meg a társadalom. De a társadalom sem tud megvédeni, ha én magam nem hagyom.
A beszélgetésünk zárómondata:
„Azt lehet megvédeni, aki hagyja magát.”
Köszönöm Polyák Gábornak a beszélgetést és közös gondolkodást.
Polyák Gábor jogász, kommunikációs szakember, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének oktatója, a Mérték Médiaelemző Műhely kutatója. Kutatási területei a médiajog, az informatikai jog, a médiarendszerek és a médiapolitika. Számos hazai és nemzetközi kutatásban vett részt, 2020-ban elnyerte a Potsdami Egyetem Voltaire-díját.